Este volt és a kanapén ülve olvasott, lábáról lehúzta a zoknit, ölében párna és a kényelmesebbnél kényelmesebb pózokat váltogatta és élvezte a könyvet meg, hogy épen semmi dolga. Azon gondolkozott, hogy egy finom gyömbéres teával még tudná fokozni a helyzet varázsát de lusta volt kimenni a konyhába és elkészíteni azt, szóval nem mozdult és csak a vágy maradt a tea után. A telefoncsörgés messziről jött be a világába és fájdalmas fintorral nyugtázta, hogy óh igen a világ még meg van a telefon csörög és valamelyik barátnőjének sürgős mondandója akadt.
Helló szívem, mondjad- vette fel a telefont.
Válasz helyett csak sírás jött a másik oldalról amolyan hüppögős, fájdalmas sírás.
No, mi a baj drágám?
És a másik mondta, csak mondta, sorolta, mesélte a vele történt retteneteket, helyzeteket, érzéseket és közben el-el csuklott a hangja. Sírt. Sokat sírt. Milyen jó, hogy az ilyen helyzetekben van kit felhívnunk.Hisz ilyenkor nem is igazán az számít, hogy mit mondunk vagy hogyan mondjuk,hanem az, hogy a barátunk tárcsázta a mi számunkat, mi pedig válaszoltunk, ott voltunk, együtt éreztünk, meghallgattuk, némán bólogattunk, és rosszallásunkat megtartottuk magunknak. Mert persze könnyű okosnak lennünk amikor nem mi sírunk, hogy én megmondtam, én szóltam előre, szerintem nem így kellett volna, meg ne sírj drágám jobb lesz majd minden. Ezek nem kellenek csak a hallgatásunk és a jelenlétünk és a szeretetünk.
Én is csak hagytam ezt a barátnőmet sírni, hagytam, hogy használjon és vállamra hajtsa a fejét a telefonon keresztül és én átöleltem, zsepit adtam és hagytam, hogy sírjon. Körülbelül 10 perc után hallottam szól nála a kapucsengő, így el is köszönt, még gyorsan megköszönte, hogy meghallgattam, hogy milyen okosakat mondtam és ne haragudjak de éppen nem tudott mást felhívni.
Bontottuk a vonalat és én arra gondoltam, na én most írok egy blogot. És ez történik éppen most.
Kommentek